BÁBEL - Az elválás ideje (1 Móz. 11:1-9)

"Gyertek, fogjunk össze, építsünk magunknak fallal körülvett várost, és egy égig érő tornyot! Építsük föl, hogy ezzel hírnevet szerezzünk magunknak, és tartsunk össze, hogy ne szóródjunk szét a földön!" (1Móz. 11:4)

Az özönvíz után Isten újra kiadja a parancsot az embernek: "Legyetek termékenyek, szaporodjatok, sokasodjatok, népesítsétek be a földet!" (1Móz. 9:1) Az emberek azonban együtt akarnak maradni, sőt terjeszkedésük nem a föld színén történik, hanem az ég felé tör... Nemcsak passzívan ellenállnak az Úr szavának, hanem szembe is fordulnak vele: a Föld feletti uralkodás helyett az egeket veszik célba...

Elkezdődik az első "sorozatgyártás" is, téglákat készítenek égetett agyagból. A megformált, és kiégetett agyag a bibliában általában az emberi jellemet, és annak Isten általi formálását jelképezi. Isten a "Nagy Fazekasmester", (lásd: Jeremiás könyve 18. fejezet) akinek keze alól az övéi, mint szent edények kerülnek ki. A kemence tüze a megpróbáltatások idején való kitartást ábrázolja. Na de a "téglagyártás", az nem az Ő műfaja! Istennél minden edény egyedi, sajátos szereppel-, feladattal ellátva!

Bábelben azonban mindenkit egyformára formáznak, akik mind az eget ostromló toronyba épülnek be, feladatuk pedig nem egyéb, mint az építők hírnevének növelése... Az építők nem Istent tisztelik, hanem magukat próbálják felmagasztalni.

Észrevettétek, hogy a Bábel - Babilon - Biblia mennyire hasonló szavak? 

Babilon a bálványimádás jelképe az igében, de nem a saját hírnevünk növelésére használjuk-e sokszor mi is az öncélú Biblia-értelmezéseinket? A vallásos ember is egeket ostromló tornyokat épít kiragadott igeversekből, világnézeti vitákból, lényegtelen kérdéseken való vég nélküli szóharcokból. Azt hiszi, hogy neki kell építenie, dolgoznia, hogy Istenhez elérjen.

Ezekben az emberi elmékben épülő tornyokban is mindenkinek ugyanolyannak kell lennie, hiszen amelyik tégla nem szabványos, az "kilóg", az nem illeszthető be a tornyukba. Dühödten próbálnak emberekből sorozatot gyártani, mindenkit egyformára faragni, mindenkit egy nyájban tartani. 

Pál is ellenáll ennek: "Mert testben élünk, de nem test szerint hadakozunk; hadakozásunk fegyverei ugyanis nem testiek, hanem erősek az Isten kezében erődítmények lerombolására. Ezekkel rombolunk le minden okoskodást és minden magaslatot, amelyet az Isten ismeretével szemben emeltek, és foglyul ejtünk minden gondolatot a Krisztus iránti engedelmességre," (2Korinthus 10:3-5)

Isten rendelkezésével pedig minden bábeli építőnek is tisztában kellett lennie, hiszen az Özönvíz után a szövetség-kötés tanúi még évszázadokig éltek, és feltehetőleg tanúskodtak is róla: Noé még 350 évig élt az özönvíz után, Sém - a legidősebb fia - pedig 500 évvel az özönvíz után halt csak meg. 

/Gondoltátok volna, hogy Noé akkor halt meg, amikor Ábrahám 70 éves volt? Sém pedig túlélte Ábrahámot 50 évvel? Nagyon valószínű, hogy személyes kapcsolatban is állhattak, de legalább egyszer találkoztak. Ábrahám talán magától Noétól hallotta azt a régi átkot, amely Kánaánt rokonai szolgájává teszi: "Áldott legyen az Örökkévaló, Sém Istene! Kánaán pedig legyen Sém rabszolgája!" (1Móz. 9:26) Talán ez is indította arra Ábrahámot, hogy elhagyja szülei bálványimádó életét, és keresse az élő Istennel való kapcsolatot, és elinduljon Kánaán földjére!/

Héber idején történhetett a nyelvek összezavarása, hiszen akkoriban született fiának a Péleg (felosztás, elválás) nevet adja, és a Biblia meg is jegyzi, hogy Péleg idején osztották fel a Földet. Talán ezért nevezik Ábrahámot Hébernek később, hiszen ő Héber nyelvén beszélhetett, amely nyelv Ábrahám ük-ükapja - Héber - idején "született". Valószínű, hogy Héber "vitte tovább" azt a nyelvet, amelyet még Noé és családja is beszélt. Ezen a nyelven maradt fenn Kánaán átka is... Hiszem, hogy Héber valamennyi utódja "tudta", hogy egyszer Kánaán népe az ő rabszolgájuk lesz. Ahogy azonban Isten ígéreteivel gyakran lenni szokott; az utódok azt vagy nem vették komolyan, vagy nem törődtek vele, vagy csak egyszerűen halasztgattak-, késlekedtek azt a saját életükre alkalmazni. Belecsúsztak a bálványimádásba is. (Lásd: Józsué 24:2) Táré, Ábrahám apja már elindult, de menet közben feladta tervét, és Háránban letelepedett - félúton... (Lásd: 1 Móz. 11:31) Ábrahámot azonban Isten már személyesen is megszólítja, hogy menjen el Kánaánba! Nagy tanulság, hogy a saját erőnkből nem érünk oda, de Isten adhat olyan erős elhívást, motivációt, személyes megszólítást, amely elég erőt ad a cselekvéshez!

Isten megakadályozta azt az ősi egybegyülekezést Bábelben, és összezavarta a népek nyelvét. Krisztus földi teste is hajlamos arra, hogy átálljon sorozatgyártásra, és fallal körülvett, bezárkózott tornyokba tömörüljön, de Isten Szelleme a föld végső határaira tűzte ki a célt, az evangéliumnak mindenhová el kell jutnia! Jézus pedig az, aki leszállt a mennyből, hogy örömhírt hirdethessünk a Föld végső határán is!

"Lám, ez a nép egy nyelvet beszél! Látom, hogy közös akarattal elhatározták ezt az építést. És ez még csak a kezdete annak, amit terveznek. Bizony, ha így folytatják, semmi sem akadályozza meg őket, hogy véghez is vigyék, amit csak akarnak! Szálljunk csak le hozzájuk, és zavarjuk össze a nyelvüket, hogy ne értsék meg egymást!" (1 Mózes 11:5-7)