NIKODÉMUS JÉZUSNÁL - Jákób tusakodása

Az előző blogbejegyzésben írtam arról, hogy az vált számomra világossá, hogy János evangéliumának történeteit kifejezetten a Genezis könyvére való reflexió céljából írta meg az apostol. Néhány történet párhuzamát már megmutatta az Úr. Kifejezetten kíváncsi vagyok, hogy "mi sül ki ebből"? Tényleg összeáll a kirakós? 

Nikodémuson gondolkoztam az elmúlt napokban. A neve azt jelenti: "aki legyőzi a népet", vagy "aki a néppel győz". Éjszaka ment Jézushoz, mert félt a többi farizeus véleményétől.

Jákób annak idején rendkívül szorongatott helyzetbe kerülve éli át az éjszakai tusakodást a titokzatos idegennel, akiről kiderül, hogy az Isten maga, vagyis Jézus Krisztus lehetett. Két tűz közé került: mögötte Lábán, akitől az anyagi javai származnak, előtte Ézsau, akitől az atyai áldást orozta el. Lábánhoz már nem tartozik, Ézsau pedig jogos ítélettel közeledik övéi felé. A helyzet nagyon drámai. (Mintha a kivonult zsidók előképe lenne, akik a Vörös-tenger partján toporognak kétségbe-esetten.)

Mindkét előkép csúcsosodik ki Nikodémus történetében. Ő is azt élhette át: amiben eddig hitt, ahogyan eddig élt, az tovább nem tartható, pláne, hogy ő is találkozott "Isten táborával", vagyis  a jeleket tevő Jézussal, az Őt követő tanítványokkal, és az érte rajongó tömeggel. (Jákób nem sokkal az éjszakai tusakodás eseménye előtt angyalok csoportjával találkozik szembe, emiatt a helyet elnevezi Mahanaimnak, ami kettős tárbort jelent.) Nikodémus is itt áll két tábor között; ó- és újszövetség között. Nem könnyű feldolgozni, és megtenni a mindent eldöntő lépést; fel kell adni a saját igazságába vetett hitet, és el kell ismerni, csak Isten igaz.

Az Istennel való tusakodás azonban nem hasonlítható az emberi vitákhoz, pártoskodásokhoz. Jézus csak a lényegről beszél: aki éjszaka jön hozzá ("sötétben jár"), az nem lehet igaz, így Nikodémusnak is szüksége van az újjászületésre, arra, hogy elismerje: szüksége van az isteni megmentésre. A kioktatást elkerülendő pedig elhangzik az isteni szerelmi vallomás: "Mert úgy szerette Isten a világot, hogy egyszülött fiát adta, hogy aki csak hisz Őbenne el ne vesszen, hanem örök élete legyen."

Többé már nem maradhat ugyanaz Nikodémus sem ez után a beszélgetés után, amit az "Isten arcával" (Pénuél) folytatott, az ő gondolatai is szét lettek válsztva:

"Mert Isten igéje élő és ható, élesebb minden kétélű kardnál, mélyre hatol, az elme és a lélek, az ízületek és a velők szétválásáig, és megítéli a szív gondolatait és szándékait." (Zsidó 4: 12.) 

Ahogyan Jákób isteni érintést kapott, és csak sántítva tudott eztán járni, úgy Nikodémus is "kétfelé sántikál" ezentúl, de végül megadatott neki, hogy Ő balzsamozhatta, és temethette el a világ Messiását. Igazi izráelitává (Istennel harcoló, és győző) vált az, aki enélkül talán nikolaita (a népet legyőző) maradt volna.

Jákób Lábán házában mindent megtett azért, hogy áldásokat kaphasson. Keményen dolgozott, és az eredmények nem maradtak el. Ézsauval szemben azonban tehetetlen, lelkiismerete is vádolja. Mi a megoldás? Az Isteni áldások valódi címzettje azonban Jézus Krisztus. A valódi helycsere közte és köztem történt a keresztfán. Minden kérdésünk, minden kételyünk tehát hozzá vezet bennünket: velem is hajlandó helyet cserélni? És valóban elkerülhetem az ítéletet? Én is újjászülethetek? Még akkor is ha vén vagyok? (persze, csak lehet, hogy a forgócsontod bánja! :-)  )